Az a bizonyos este..
Fáradtan ébredtél fel az ágyban. A barátod lágyan átölelt és megcsókolt.
- Jó reggelt, kicsim. – mosolygott és megsimogatta az arcod.
- Szia Tom. – mondtad álmosan és elgondolkodtál, hogy mióta alhatsz.
Csak arra emlékeztél, hogy ebéd után dőltél le, mert nem érezted túl jól magad. Kinéztél az ablakon és láttad, hogy már sötétedik.
- Hány óra van? – fordultál a srác fele, aki épp egy könyvet lapozgatott ott melletted.
- Mindjárt nyolc. – szelíden elmosolyodott valahányszor csak rádnézett. – Jobban vagy már? – letette a könyvét és odabújt hozzád. A finom meleg kezeivel eltűrte a hajad a szemed elől, majd ismét lágyan megcsókolt.
- Hát ettől már sokkal jobb. – mondtad elégedetten és végre te is elmosolyodtál.
- Szeretnél egy kicsit kimenni a friss levegőre? Lemehetnénk a kikötőbe.
- Az nagy szerű lenne. – viszonoztad a csókot amint az imént kaptál majd felöltöztetek. Lassan lebattyogtatok a lépcsőn, s mikor kiértetek a barátod átkarolta a derekad és egész közel húzott magához. Így sétálgattatok a hűvös német utcákon míg a csendes, hangulatos partra érkeztetek. Nézegettétek a hajókat, a lágyan ringatódzó vizet , s közben a közelgő esküvőtöket tervezgettétek. Ahogy egyre jobban hűlt a levegő, Tom rádterítette a kabátját és a hátadat dörzsölgette. Hirtelen lépéseket hallottál a hátatok mögül, s félénken hátranéztél:
- Te is hallottad? – rémülten néztél.
- Én nem hallottam semmit. – Tom is körülnézett. – Nincs itt rajtunk kívül senki más. – a boldogságtól sugárzó szemeivel találkoztál össze.
- De mostmár menjünk, jó? – megszorítottad a kezét majd visszafele indultatok.
Egyszerre csak négy férfi ugrott elő a bokrok közül. Tomot elragadták mellőled és a földhöz nyomták. Az egyik téged kapott el és a kesztyűjével befogta a szád, hogy ne tudj kiabálni. Reszkettél…
- Nincs nálam pénz! Nincs nálam semmi! – mondta remegő hangon Tom, akit közben a másik három bőrkabátos alak vett körül.
- És ezt mi el is higgyük neked, ugye? Te szemét! Azt hitted a sötétben nem fogunk felismerni? – jó erővel belerúgott Tom oldalába.
Könnyek szöktek a szemedbe mikor felordított a fájdalomtól. Próbáltál volna szabadulni, de nem bírtál a nagydarab ember szorításából kimenekülni.
- Mit akartok? – Tom görnyedten feküdt a földön.
- Semmit haver, semmit! – nevettek, majd az egyik lehajolt hozzá és a pulcsijánál fogva emelte fel Tom fejét. – Búcsúzz el a kis barátnődtől. – visszalökte a betonra.
A srác könnyes szemekkel nézett rád:
- Ne félj, kicsim. Nem lesz baj. – nyögte ki a fájdalmaktól küzdve.
- Ja, nem lesz baj, szivi! A barátod nem sokáig szenved már. – fordult feléd a vezérük egy betörősapival a fején.
Azt az lenéző, szánalmas vigyort az arcán sosem fogod elfelejteni amivel rádnézett. Vett egy hirtelen fordulatot és teljes erővel hasba rúgta Tomot. Szerencsétlen nagyobbat ordított mint az előzőnél, de akkor mindhárman elkezdték rugdosni. Hallottad a nyögéseit, hallottad ahogy ropognak a csontjai, hallottad a tompa puffanásokat mikor a fickók bakancsa a testét érte. Rugdosták ahol csak érték. A fejét sem kímélve…
Záporoztak a könnyeid. Egyre inkább rángatóztál a téged tartó ember szorításából de az nem engedett. Láttad ahogy Tom orrából ömlött a vér, s még egy utolsó könnyes, reménytelen pillantást vetett rád mielőtt elvesztette volna az eszméletét. A három férfi pedig megállás nélkül rugdosta a mozdulatlan testet. Tom akkor már nem érzett semmit. Te csak sírtál, hisz mást nem tehettél. A távolból kutyaugatást lehetett hallani ami egyre közelebbről hallatszott. A négy férfi ekkor megijedt és sebesen elfutott. Téged a földre löktek, egyenesen a barátod mellé. Ő akkor már alig szuszogott. Útban volt egy másik világ felé…
Kihúztad az őt körülvevő vértócsából és az öledbe emelted.
- Tom…- zokogtál majd ringattad, mintha csak egy apró, törékeny kisbabát tartanál a karjaidban.
Ekkorra ért oda az ember a kutyájával.
- Kérem, hívjon orvost. – meg sem nézted, hogy ki az.
Most csak azt láttad, hogy Tomnak már a szájából is folyt a vér. Talán öt perc sem telt el mire odaért a mentőautó, de te még mindig ringattad az élettelen testet. Az arcát simogattad, ami egyre hidegebb volt. Lassan elhagyta őt az élet…
- Kérem, engedjen. – odébbkísért téged egy mentős, a többi pedig igyekezett minnél gyorsabban feltenni őt a hordágyra.
A kezedet nézted. Csupa vér volt. Az arcodat is összekented, s a könnyeiddel elegyedve a gitáros vére szétmaszatolódott még a nyakadon is. Tomot betették a mentőautóba, s te is velük mentél. A sofőr őrült tempóban hajtott a szirénázó kocsival a kórház felé. Tom kék-zöld testére tapaszokat tettek, így láthattad a monitoron a gyenge szívverését.
- Ön is megsérült? – fordult feléd egy fiatal mentős srác és egy pokrócot terített a hátadra.
- Nem…- nyögted ki valami alig érthető hangon.
Ekkor a tekinteted ismét Tomra szegeződött. A srác görcsösen oldalra fordult és vért hányt. A gép csipogni kezdett………esett a vérnyomása……
- Gyorsan! – kiáltott fel az egyik nővér, s kapkodott mindenki.
A gép sípolt…..leállt a szíve. A könnycseppjeid végigfolytak az arcodon, lemosva a rászáradt vér maradványait. Tom egész teste beleremegett mikor próbálták újraéleszteni. Maszkot is tettek az arcára s igyekeztek lélegezteni. A harmadik próbálkozásra a monitor ismét mutatott egy kis gyenge szívhangot. Örökkévalóságnak érezted azt a pár percet míg beértetek a kórházhoz. Mikor húzták ki a kocsiból a hordágyat, Tomnak kinyíltak a szemei. Odahajoltál hisz azt hitted magához tért. Iszonyú érzés fogott el mikor megláttad a szürke szemeit. Nem csillogtak úgy, mint régen. Csak meredten bámultak előre, mintha üvegből lennének. Azonnal a műtő felé rohantak vele az orvosok. Te kint ültél a váróban. Egy nővér téged is rendbeszedett és csak ültél, ültél s közben a földet bámultad.
Bill rontott be a váróterem ajtaján:
- Hol van? Hol van Tom? – kérdezte rémültem, de mikor meglátott téged már nem bírta visszatartani a sírást. Letérdelt eléd s az öledbe hajtotta a fejét.
- Ugye nem?
- Nem, Bill. Még nem. – a haját simogattad, s talán ez volt az a pillanat mikor megértetted hogy vége.
Ekkor jött be Georg és Gustav. Órákat vártatok odakint. Te és Bill egymást ölelve sírtatok, Georg szipogott és fel-alá járkált a teremben. Gustav csak nézett maga elé. Nem bírta felfogni a történteket. Egy orvos ment oda hozzátok:
- Önök Kaulitz úr hozzátartozói? Kérem, üljenek le.
- Mi van Tommal?! Mondja már! – Bill kétségbeesve szorította a kezed.
- Megműtöttük, de…- az orvos fontolgatta a szavait – Sajnálom. Már csak a gépek tartják életben. – itt már mind a négyen sírtatok. – Súlyos agyrázkódást kapott, belső vérzései voltak és szinte minden bordája eltörött. – folytatta az orvos. – Már sosem fog felébredni. Kérem, búcsúzzanak el tőle.
Néma csendben felkísért titeket a szobájához. Tomtól mindenhonnan csövek lógtak ki. A fiúk köszöntek el tőle előbb, szépen, egyesével. Aztán kettesben hagytak titeket.
Odamentél az ágyához, s megfogtad Tom agyonszurkált kezét. Csak azt hallottad ahogy a lélegeztető gép pumpálja a mellkasába a levegőt. Az arcodhoz emelted a kezét, megpusziltad és magadhoz szorítottad. Közben a könnyeid végigfolytak az ujjain. Próbáltad felidézni az elmúlt napok eseményeit. Mikor az étteremben megkérte a kezed, mikor elkísérted a próbákra, mikor mosolygott, mikor szomorúan bámult ki az ablakon, vagy épp egy szenvedélyes éjszaka emlékei jártak az eszedben.
- Sosem foglak elfelejteni, Tom. Ez a gyűrű örökre összeköt minket. – most a jegygyűrűjét pusziltad meg, majd óvatosan visszatetted a kezét a teste mellé.
Visszamentél az ajtóban ácsorgó Bill, s a karjaiba bújtál. Együtt néztétek ahogy két nővér sorban kikapcsolja a gépeket. Tom teste lassan elernyedt. A mellkasa sem emelkedett fel többé. Tudtátok, hogy akkor már nem volt veletek, hanem egy másik, egy sokkal szebb helyen járt.
Aznap éjjel mikor nagynehezen elaludtál, vele álmodtál. Egy sötét folyosó végén várt rád, s nyújtotta a kezét. Ugyanúgy mosolygott mint azon a bizonyos estén mikor felébredtél az ágyban. Megfogta a kezét és magával vitt egy másik, egy sokkal szebb világba…
Nem tudom elképzelni,hogy ki képesilyet írni! |