Bill Kaulitz temetése – Testvérem nyomdokában
A lemenő nap utolsó sugarai szomorkásan fénylettek a hófehér márványkoporsó fedelén, visszatükröződve a tó tükörsima vízének felszínéről, ezüstös csillogásba vonva a sír mellett összegyűlt népet. Nem lehettek sokan, csupán tíz-tizenöt fekete ruhás ember álldogált ott. Némelyikük az orrát fújta, volt, aki zsebkendője sarkába törölte könnyes szemét, s voltak jó páran, akik megtörten zokogtak. Viszont egyik sem vette fel a versenyt a szőke rasztás hajú fiúval, aki a temető egyik eldugott sarkában, a fűzfa óvó árnyékában kuporgott a földön, szeme üvegesen meredt a semmibe, szája apróra ki volt tátva, mint aki csak csodálkozik.
Pedig nem csodálkozott. Keserves magányában, egyedül az emberiség rohanó hadával szemben, ő végre megállt. Megállt egy pillanatra, hogy belegondoljon az életbe, az igazságtalanságokra, a megoldásokra, a kérdésekbe, a válaszokba, amik talán soha nem is jönnek el. Senki nem tudta mi fog történni, senki nem számított erre, senki, még ő sem, pedig érezni kellett volna, gondolnia, tudnia, hogy valami nincsen rendjén, hisz a testvére volt. Az ikertestvére! Ugyan olyanok voltak, ha az egyiknek rossz kedve volt a másiknak is, ha az egyik szenvedett a másik is. De ő most felhőtlen önzésében élvezte az életet, nem törődve vele, s lám eljött a halála is. Utolérte a sorsa. Csak így, hipp-hopp elvesztette őt, úgy elvesztette, hogy soha többet az életben nem fogja látni, soha többet nem fogja megölelni, nem fogja elmondani neki a baját, s nem fogja meghallgatni beszédét. Soha többet. Sohasem…
Tom Kaulitz egy fájdalmas sóhaj kíséretében lehajtotta fejét, de sírni továbbra sem volt képes. Nem érezte helyénvalónak. Ha sírt volna, az olyan lenne, mintha elismerné, hogy testévre nem lesz itt vele többet. De még nem akarta. Még egy kicsit, csak egy nagyon kicsit hagy ringassa magát tévhitbe, csak tényleg egy kicsit, hogy könnyebb legyen, hogy elfelejtsen mindent, hogy kiverje a fejéből azt az átkozott, zavaró gondolatot; az egész az ő hibája. Ha ott lett volna… Ha előbb beért volna a szobába, ha nem állt volna le azzal a lánnyal beszélgetni előbb hazaért volna, csak egy perccel is hamarabb, és megmenthette volna! De neki már megint önöznie kellett, megint magát állította előtérbe mások helyett, és ezt most először visszakapta az élettől. De miért pont így? Miért pont most? Mikor már minden a legjobban ment… Miért?
Talán… ha ő is… futott át az agyán, de aztán egy pillanattal később már visszakozott is gondoltja ellen Ezt most azonnal verd ki a fejedből! Nem elég, hogy Bill sincsen, és már te sem legyél! Nem tehette ezt meg senkivel sem. Se az anyjával, se az apjával, s még Gustavval és Georggal sem… Ő nem olyan. Nem lehet olyan! De agyában a kósza ötletecske, hogy talán valahogy mégis megérné az egész, hogy talán mégis jobb lenne nem lenni , mint lenni. Hogy ez az egész neki túl sok, tényleg túl sok, és ha csak egy kicsit is könnyítene magán… csak egy aprócska vágás a karján, egy gyengéd szippantás a porból… csak egy kicsi. Hogy ne ártson meg, de jó legyen. Csak tényleg egy iszonyat kicsike…
Csepp.
Fáradtan nézett fel a fekete felhőkkel teli, beborult égre, amiről lassú iramban, csendesen elkezdett hullani az eső. Mintha csak az sírna helyette. Talán Bill miatt van az egész… talán most épp ott áll a Mennyország kapujában, és a szentekkel vitázik az igazáért, amit azok aztán el is hiszik neki. Igen… Bill bárhol, bármikor, bárkit, bárhogy meg tudott győzni arról, amiről épp akart. Nem került sokba neki, óriási karizmáját bevetve simán ment minden. Mindenki azt hitte Tom is ilyen volt. Pedig nem. Még talán kis korában, régebben, amikor még minden jó volt, amikor még önfeledten nevetett a vicceken, amikor még jól érezte magát. De az a régi, boldog Tom, és a temető sarkában ülő Tom, két külön egyéniség volt.
Csöpp.
Egy újabb, keményebb esőcsepp hullott alá az égnek, majd lassan az egész tájat sűrű koppanások zaja töltötte be. Tekintetével követte az egyik égkönnyet, ami hangos placcsanással ért földet nem messze a szakadozott nadrágjának szárától, ezernyi társa mellé, s így hangtalanul hömpölygő sárpatakot indítva el. A latyak elkezdett lefelé folyni az egyenetlen temető felszínén, egészen a testvére sírjáig, s Tom mivel annak útját nézte, meg egyszer, utoljára megpillantotta amint ikrét lassan beleengedik a gödörbe.
Könnyek nélkül felzokogott.
Szíve fájdalmasan összefacsarodott testében, lelke kínlódva vergődött benne, s a tüdejéből, mintha csak vízzel ment volna tele, egy árva légvétel sem akart kijutni. Nem értette. Komolyan nem értette. Miért kellett pont Billnek meghalnia? Miért nem ő, Tom halt meg? Miért?
Miért, Istenem miért? rimánkodott magában a fiú Bill nincs többé… az egyetlen ember akit igazán szerettem. Soha életében ennyire őszintén, még gondolatában sem vallotta be magának, mennyit is jelentett neki testvére. Soha nem merte igazán felvállalni, soha nem akart érzelgősnek látszani, csak a macsót játszani, nem akarta volna, ha az emberek azt hiszik róla, mély gondolatai is vannak. Most pedig mindent odaadott volna azért, ha még egyszer, utoljára megmondhatta volna ezt Billnek. Csak egyetlen egyszer. De nem. Soha többet nem tudja majd… nem is tette, s nem is fogja. Annyi mindent meg kellett volna csinálniuk közösen, de egyik sem fog már valóra válni…
S az egyetlen dolog, amiben eddig tényleg sikeres volt, a bandájuk sem lesz már soha többet. Lehetne beállítani új embert énekesnek, de szavak nélkül is megegyeztek mindannyian abban, semmi értelme nem lenne. Bill nélkül az egész szart sem ér. Oda a hírnév, oda az emberek szeretete, oda minden. Mindenkiben csak az fog megmaradni, hogy az énekesnek drogproblémái voltak, s a végén megölte önmagát – már régről szajkózták ezt az újságok -, a testvére pedig bizonyára megbolondult. Pedig dehogy őrült meg! Sosem voltak még ennyire zord, felnőttes gondolatai mint a mostani időben. Annyira megváltozott… sosem hitte, hogy képes lesz akár egy kicsit is más lenni, akár egy kicsit is komolyabb lenni, s lám, miket hoz ki az emberből egy tragédia.
De mindebben a legszörnyűbb az, hogy ő még él. Jobban mondva, hogy ő él, Bill pedig már nem. Pedig ha kettőjük közül kellene választani ikertestvérének sokkal több joga lett volna az élethez, mint neki. Bill mindig mindent elért, amit akart, mindig küzdött az álmaiért, mindig céltudatos volt, s mindig a jót látta mindenkiben. Segített másokon, akár maga kárán is, elintézett dolgokat mások helyett, mindent megtett a többiekért. Persze, ő sem volt egy megtestesült angyal, ha akart tudott nagyon rossz, és lökött lenni, de mégis… Bill megérdemelte volna, hogy éljen. De ő, Tom? Régebben állandóan hasonlítani akart testvérére… aztán valahogy már ő is önmaga lett. Egy teljesen más egyéniség. Mégis talán náluk jobb barát és testvérpár együtt nem is létezett. És most már nem lesz itt vele többet…
SOHA TÖBBET!!! visszhangozott hirtelen a fejében, de olyan erővel, hogy rendesen megszédült tőle. Nem lesz veled itt soha többet…
Újra felcsendült testében az ötlet, hogy utána kéne menni. Hogy csak egy kis döfés lenne, egy kötélhúzás, egy ujjmozdítás… semmi több. És végre ott lenne, ahova testvére vágyott. Ő pedig utána. Aztán egy másik hangocska, valószínűleg a józan ész hangja beleavatkozott gondolatába.
„Úgysem tennéd meg…” mondta gúnyosan a hangocska.
„Már hogy is ne! Azt tesz, amit akar.” visszakozott egy másik.
„Persze… amit akar… szerintem Bill is ugyan ezt mondta be magának…”
„Ne merd sértegetni!” kiabált a gonosz hangocska szívéből.
Úristenem… gondolta Tom megőrültem… Mi a jó franc ez…? Egyébként meg nem… nem lennék képes… nem tudnám megölni magamat… beszélt tovább magában a fiú. Viszont ő maga is tudta, hogy amit gondol, az úgy igaz. Nem lenne képes megölni magát.
Nem eléggé gyáva hozzá.
- Tom… - szülei azok. Odajöttek hozzá, megkérdezik, hogy hazavigyék e.
Tehát akkor már vége a temetésnek. futott át az agyán. Mostohaapja beszélt hozzá, eléggé hosszasan, de oda sem figyel rá. Kavargó gondolatokkal minduntalan csak anyját nézte, akit ha mostani férje nem tartott volna, bizonyára összeesett volna. Halovány arcán kövér könnycseppek az esővel vegyülve potyogtak a földre, s mint egy óriási tenger – pocsolya gyűlt össze a lába alatt.
Tom, ha ilyen állapotban látta édesanyját mindig odament hozzá, s megölelte. De most nem ment neki. Egyszerűen nem tudott felállni… nem tudta megfogni… nem tudott érintkezni vele… nem akart… egyedül akart lenni… Egy cseppnyi magányra vágyott, hogy gondolkodhasson még… hogy felejthessen…
Lecsukódó szempillái alatt látta még, amint Georg és Gustav odasétál mellé, majd sötétségbe veszett a világ.
*
Csendesen ásított egyet, s melléje nyújtózkodott is. Jót aludhatott, álma is kellemes volt - Billel épp egy kisebb srácot ugrattak benne -, nem is volt kedve kinyitni a szemét. De a nyugalmas pillanat elmúlt, s egy másodperc múlva borzongás járta át a testét. Fázott. Nagyot nyögve felpattantak a szemei. Hol van? A hideget a háta mögül érezte, megfordult hát, s amikor meglátta a vaskerítést, rögtön előjöttek az alvás alatt elfeledett gondolatok.
Hisz Bill meghalt! Hogy tudott nyugodtan aludni, amikor Bill már nem is él… Az ő édes, egyetlen, szeretett testvére. Remegő testrészekkel feltápászkodott a földről, s reszkető léptekkel közelebb araszolt a sírkőhöz, mely az éjszaka ködjében is rikítóan kifehérlett. Amikor már csak pár lépés távolságban járt a nyughelytől megtorpant. Mint aki nem tudja mit tesz térdre rogyott, és a sáros földön, szinte hason csúszva odamászott Bill sírjához.
Azóta nem sírt, hogy meglátta vérben fekvő, halott testvére tetemét a hotelszobában, de szemét most savként csípték az elnyelt könnyek. Nem bírta tovább. Most nem volt ki előtt megjátszania magát.
Csendesen a sírra mászott, majd ráhajtotta a fejét a hideg kőre. Olyan volt, mint aki meg akarja hallgatni a sírkereszten keresztül testvére szívének dobogását, s talán azt is akarta tenni. Egész testében úgy remegett, mint akit ráznak, nem tudott uralkodni szívében fölényesen uralkodó fájdalmán.
- Bill… - szólalt meg Tom rekedtes hangon, napok óta először – Bill… Bill miért? Bill miért? Ezt nem teheted… Bill… De mégis… Miért Bill, miért? Te voltál… az egyetlen igazán jó barátom Bill… - nyögte Tom könnyektől fuldokolva – Miért kellett… ezt tenned… Bill nem tettem valamit jól? Bill, Istenem, Bill… annyira… Bill sajnálom… oda kellett volna figyelnem rád… Bill… miért kellett itt hagynod? Tudod… hogy nélküled egy senki… egy senki vagyok… Bill… Bill úgy szeretlek…
Ránézett a sírkőre, aminek a tetején bandájuk, a Tokio Hotel emblémája volt márványból kifaragva, s amire gyönyörű írásmóddal a következő állt: „Du nicht rette Mich”… Tom könnycseppei mögül homályosan látva olvasta el a feliratot, s szívében a képzelet gonosz jégtőrje mélyen belefúródott. Nem mentesz meg… A síron fekvő fiú arcához hozzátapadtak rasztái, orcája piros volt a sírástól, szeme vörösen fénylett, s kezeivel olyan erősen markolta a kripta szélét, mintha csak fel akarná szippantani őt az ég.
- Nem ér… Bill… ez így nem ér… én nem akarok itt maradni egyedül… Bill… ez nem… én is utánad akarok… oda akarok menni… miért mentél olyan helyre… ahová nem tudlak követni? Bill… te voltál életem legjobb testvére… Bill… annyira… hiányzol Bill… utánad akarok menni… de én nem… nem leszek… én nem… Bill te miért? Miért Bill… nem értelek… nem Bill… hagy menjek veled! Bill… kérlek Bill segíts… Kérlek szépen… - s ezzel Tom Kaulitz lassan és csendesen álomba sírta magát.
Elsuttogott imái még aznap éjjel meghallgatásra találtak. |